Ebben az élménybeszámolóban két fenyő üzenetét szeretném tolmácsolni azon emberek felé, akik már nyitottak erre!
Egyikük egy kicsinyke, gyökeres karácsonyfa volt, akit jóérzésű emberek megpróbáltak kiültetni egy budapesti utcára. Sorstársaival ellentétben őt jó helyre ültették, távol a házfalaktól és vezetékektől, csak, akik ültették, nem tudták mit és hogyan kell. Túl mélyre került és kidőlt, de arra vitt az utam, megszólított és én meghallottam a hívását. Próbáltam a kislányommal kiegyenesíteni őt, nem sok sikerrel. Újra és újra arra kerültünk és a kicsi fa újra és újra megszólított minket. Próbáltuk megtámasztani, de szélcsatornába ültették és emiatt ismét megdőlt. Szereztünk hát szerszámokat, próbáltuk feljebb emelni és kiegyenesíteni, s sokadik próbálkozásra végre sikerült. Lemetszettük a sérült ágait, lekezeltük a sebeit, és öntöztük őt, hogy túl tudjon jutni a megpróbáltatásain. A kicsiny fenyő hálás volt és megeredt, új hajtásokat is hajtott nagy örömünkre. Végül eljött az ideje és el kellett utaznunk, ahogy minden nyáron, hogy máshol is helyt álljunk. Mire ősszel visszatértünk a fa elpusztult. Sajnos igen aszályos nyár volt, és nem akadt ember, aki észrevette volna szomjúságát, s segített volna neki, így kiszáradt. Mi pedig hetekig sirattuk.
A másik fenyő egy másfél évszázados, csodálatos, egészséges, elmondhatatlanul erős fa. A kislányom Famesternek hívja, mert közel, s távol ő a legnagyobb és legöregebb fa a környékünkön. Én mélységes tisztelettel és csodálattal adózom ezelőtt a fa előtt, mert nem tudok nem a hatása alá kerülni, olyan lenyűgöző ereje van. Persze, a legtöbb ember nem érzi az ilyen erőt, másra fókuszálnak, így erre még vakok. Ugyanakkor a gyermekem már öt évesen arra figyelmeztetett, hogy ne szólítsam a fát fának, mert ő olyan erős és bölcs, hogy nagyobb tisztelettel kell őt megszólítani. Áldottak vagyunk, mert többször elsétálhattunk alatta, gyönyörködhettünk benne, meg is érinthettük. Egy nap, dolgunk végeztével vidáman bandukoltunk haza a temetőből, s a kicsi lányom figyelmeztetett, hogy csöndesedjek el, mert a Famester területén rendesen kellene viselkednem. Az elcsöndesedést, mint később kiderült, nem úgy értette, hogy maradjak csendben, hanem úgy, hogy figyeljek befelé és figyeljek a fenyőre. Én pedig figyeltem. Ez a fenyő a nap minden percében, az év minden napján imádkozott a körülötte lévő temetőben nyugvó lelkek üdvéért. Isteni áldásáért és lelkük békéjéért. Aki tudja, hogy az ima milyen hatalmas erőket képes megmozgatni, az sejtheti csak, hogy ez milyen nagy dolog. Famestert többed magával együtt kivágták, mert a temető gondnok nem akart egy évben kétszer felsöpörni alattuk. Sajnos nem akadt olyan jóérzésű ember a közelében, aki időben megállította volna azokat, akik úgy vélték, hogy a fa „szemetelése” elég indok az elpusztításukra. Őt is hetekig sirattuk.
Mindkét fa megszólított engem távozásuk után is. Nehezemre esett elengedni a keserűséget és csalódottságot, amit az emberi butaság, vakság, lustaság miatt éreztem, ami az ő pusztulásukat okozta. Bennük azonban nem volt csalódottság vagy neheztelés. Ők elfogadták, hogy nem élhetnek tovább és együttérzéssel voltak irányomban, akinek ez fájdalmat okozott. A kicsiny fenyő azt üzente, hogy az, hogy figyeltünk rá, törődtünk vele, szeretettel ápoltuk és gondoskodtunk róla a legnagyobb érték volt az ő életében. Olyan érték, amiért élni érdemes. Famester pedig egész életében a körülötte élőkről gondoskodott (állatvilág) és a körülötte élőkért imádkozott (elhunytak), szeretett és törődött, és nagyra értékelte, hogy ezt felismertük és viszonoztuk, mert így örök érvényűvé és kitörölhetetlenné vált. Mindkét fenyő azt az érzést próbálta nekem átadni, hogy miért nem kell bánkódjak a haláluk miatt. Mert a szeretet, odafigyelés, gondoskodás a legfőbb érték az életben, s ez az érték múlhatatlan és örök, nem szűnik meg a fizikai elmúlással sem.
Emberek! Tudatosnak tartott, nem csak érző, hanem gondolkodni képes lények! Önök közül hányan tudják azt, amit ezek a tudattalan lények, egyszerű növények értenek? Hogy mi az élet értelme? Mi a valós értéke? S mi a kincs, amit életben és halálban is az önöké, s nem veheti el soha, senki sem?
Azok a pillanatok, amikor szerettek, és szerették Önöket.
Comments