Ezt az élménybeszámolót azért írom le, mert szorosan kapcsolódik korábbi kérdésemhez, hogy mi vesz rá minket embereket arra, hogy Isten és a lelkiismeretünk ellen tegyünk, hibázzunk, bántsunk másokat. Miért élünk bántással és szenvedéssel teli életet, amikor ugyanúgy szépen és jól is élhetnénk, békében, örömben, együtt, egymásért.
Az előzmény lényegében annyi, hogy hónapok óta tudom, hogy újra kóbor cicákat fog elém vezetni a sors és keményen ágálltam ellene. Nem akartam újra átélni a sok gondot, ami a kutya-cica mentéssel jár, bár itt nem a szokványos problémákra gondolok, mint az orvosi költségek, beszoktatás, ételháború, stb, hanem a sok veszekedésre és acsarkodásra, ami ilyenkor a családi életet tönkreteszi. Sokat imádkoztam, hogy idén ne kelljen ezt újra átélnem, mert az elmúlt években besokaltam belőle, azonban az Isteni akarattal szemben hiába próbálunk szelet fogni, így ma két újabb kiscicával tértünk haza a kutyasétáltatásról.
A két kórosan sovány kiscica az életéért futott, amikor utánunk jöttek. Nem számított a két eb, akik felfalhatták volna őket. Lerázni sem lehetett őket. Büszke vagyok a gyermekemre és a páromra, akik helyes döntést hoztak, bár nagyon nehéz ilyen esetben a racionális elmét háttérbe szorítani és a szívünkre hallgatni, s aszerint cselekedni.
Hogy mennyire nehéz, annak a többi ember a megmondhatója, akiktől ilyenkor általában, s ugyanúgy most is, megkaptuk a szokásos kioktatásokat. Mert félnek. Félnek attól, hogy túl drága lesz, hogy anyagi kár keletkezik, vagy csak túl sok bosszúságot fog okozni. Félnek, és a racionális elme próbál kiutat találni számukra, hogy megelőzzék, amitől félnek. A kiút pedig az, hogy ne vidd haza, vagy vidd vissza, hagyd magára, vagy rosszabb esetben pusztítsd el. Ezek a megoldások az elme szülöttei, olcsóbbak és kevesebb vesződséggel is járnak, mint bármely megoldás, amit a szív javasolna. De helyes döntés volna? Lelkiismeretfurdalás nélkül megcselekedhető? Szeretetteli? Istennek tetsző?
Ezekhez a szívtelen döntésekhez a racionális megfontoláson kívül a félelem vezet. A fél-elem, amit az Istentől való elszakítottság okoz. Az ember vagy fél, vagy hisz. Mindkét esetben a teremtő erőnket használjuk. Az előbbi esetben a félelmünket, utóbbi esetben a szívünk óhaját valósítjuk meg. Mindig a félelem vezeti tévútra az elmét, aki állandóan a könnyebb utat keresi. Azok a tettek, ahol a lelkiismeret hangját háttérbe szorítjuk, nem lehetnek helyesek, hiszen szívtelenek. Ha csak egy pillanatra is el kell hallgattatnunk a szívünket, hogy a fejünk kibeszélje magát és meggyőzhessen minket arról, hogy mit kell tennünk, akkor már elvétettük a célt. Már erőszakot tettünk magunkon. Minden alkalommal, amikor az elménk erőszakosan elhallgattatja a szívünket a félelem szavára hallgatva, akkor egy kicsit tönkre tesszük a magunk és a többiek életét. Ilyenkor egyre távolabb kerülünk az Istenitől, minden olyan minőségtől, amiért élni érdemes.
Ahhoz, hogy emberként képesek legyünk kevesebbet véteni, beavatkozni az isteni akaratba, erőszakosan megnyilvánulni, ahhoz képessé kell válnunk átadni az irányítást a szívünknek, lelkiismeretünknek. Az elmét félre lehet vezetni, de a szív mindig megsúgja, ha valami nem stimmel. (Akik azt állítják, hogy a szívet is félre lehet vezetni, azok tévednek. Olyankor az elme vezeti meg a szívet. Az csupán önbecsapás.)
Az égiek ma azt tanították nekem, hogy ne haragudjak azokra, akik szívtelenül cselekednek, mert korábban ők is a szívüket követték és újra eljön az idő, amikor a szívüket fogják követni. A szívtelenség, az Istentől való elszakítottság mindig átmeneti állapot. Egy döntéssel kezdődik, ami tévútra visz, s egy másik döntéssel ér véget, amikor a szívtelenségtől szenvedő lélek visszatér a szeretethez, a lelkiismerethez. Onnantól, hogy a szív kezén fogva vezeti az elmét, az többé nem választhat olyan megoldásokat, amik a lelkiismeret ellen valók vagy szeretettelenek. Így nem fog annyit hibázni, mert már az Örökkévaló vezeti. Visszatér az egységbe és azzal harmóniában lesz képes cselekedni.
Comments