A negatív körforgások mesterei
Hogyan kerülünk kapcsolatba a mindennapjaink során? Személyesen, telefonon, futtában az utcán, nagyon sok helyzet létezik. Mi a közös mindebben? Talán az, hogy nem minden esetben úgy bánunk egymással, ahogy azt magunkkal szemben is elvárnánk. Vajon jó lenne, ha ugyanazt kapnánk vissza, amit adunk másoknak? Vajon belegondolunk abba, hogy egy érző lénnyel, egy emberrel beszélünk? Sajnos többnyire nem. És ezzel belehajtjuk magunkat egy negatív körforgásba. Miért is írom ezt? Mert mindannyiunk lelkes, érző lény. Mindenkiben ott a fájdalom, az elutasítás, a megbántottság. Mindegy, hogy kifelé mit mutat. Lehet, hogy keménynek tűnik, lehet, hogy érinthetetlennek. De ez csak színház a világ felé, szavunk, gondolataink ereje pusztító erővel is bírhat. Mint ahogy gyönyörű építő erővel is. Csakis rajtunk múlik, mit teszünk be szavaink mögé, milyen tartalommal, és energiával látjuk el azt.
Vajon amikor felhívunk egy szolgáltatót, belegondolunk ebbe? Hogy, - jóllehet elegünk van az adott szolgáltatóból – egy hozzánk hasonló ember veszi fel a telefont, aki valószínűleg nem tehet a problémánkról? Vajon amikor késik a vonat, és üvöltözünk a kalauzzal, belegondolunk abba, hogy Ő aztán a legkevésbé sem tehet róla? Felmérjük a szavunk erejét, és hogy milyen hatást keltünk vele? Már említettem a hetedíziglen törvényt: - mindent, amit kifelé adsz, hetedíziglen kapsz vissza. Jót, s rosszat egyaránt. Bemegyünk a munkahelyre, leszúr a főnök, és mivel idegesek leszünk, megbántottak, a kommunikációinkban ugyanezt adjuk tovább. Mit érünk el vele? Hogy visszakapjuk, amivel még jobban lefelé kényszerítjük magunkat a lejtőn. Pedig csak egy kicsit ismernünk kellene magunkat, és belátni, hogy alkalmanként a saját frusztrációinkat vetítjük másokra, mert azt hisszük így könnyebb nekünk. Pedig nem, pont nehezebb lesz.
Minden ember érző lélek, szerető szívű lény. Miért nincs akkora önismeretünk, és önuralmunk, hogy a saját negatív érzéseinket nem toljuk a másikra? Mint valami kicsi csimpánzok a homokozóban? És ha valaki így viselkedik velünk vajon nem kell ezt belátnunk, venni egy nagy levegőt, és továbblépni?
Engedjük el a sok feszültséget, legyünk nyugalomban és lépjünk tovább! Mások frusztráltsága csak akkor hat ránk, ha továbbadva azt megvalósítjuk a körforgást. Lépjünk ki a ránk írt programrészből! (mátrix) Nehéz feladat, nem is vitatkoznék ezzel. Viszont önmagunknak és másoknak is akkor tehetjük a legnagyobb szolgálatot, ha nem engedelmeskedünk a belénk nevelt, belénk írt programoknak. Ha túl tudunk lépni az Önnön korlátjainkon, ha jobbak leszünk, mint eddig.
Én mindenkiben hiszek, hiszem, hogy képes meglépni a megléphetetlent, megugrani a legnagyobb akadályt , de ehhez el kell engednünk a feszítő kényszert, amit a belénk táplált program csomag erőltet: hogy jól odamondjunk, hogy megmondjuk a magunkét, mert velem ezt nem lehet megcsinálni! Dehogynem lehet kis barátom! Én olyan mélységeit láttam az életnek, olyan mélységekben voltam, hogy hú. Most is kiráz tőle a hideg. De igazán megérthetnénk már, hogy sem jobbak, sem többek nem vagyunk a társainknál! Hogy mindenki, akár fél kézzel, fél élettel, fél lábbal, ér annyit, mint mi. Mert az értéket nem pénzben, nem vagyonban, és nem is hatalomban mérik. Az érték az, amit TE hozzáteszel a világhoz! Az a te értéked. És ha egoizmust, meg kivagyiságot teszel hozzá, akkor annyit is érsz. Mindenki a saját tereiért felelős. Ha valaki bunkó velem, nekem nem kell annak lennem. Mert azzal hogy Ő bunkó, a saját terét mérgezi, míg én az enyémet – ha engedem, hogy belevigyen ebbe a játékba. De ha nem, nos, akkor csak hadd merüljön el a saját mocsarában, akinek tetszik. Döntési szabadság van, demokrácia meg minden. Meg jólét. Meg kóla, lufi, málnaszörp.
Sok-sok szeretettel: Felhőatlasz
Comments