Kapuhoz értél, ismét. Ahogy már annyiszor életedben. De ez talán most más. Ezt a másságot csak te érzed, bent magodban.
Olyan döntést hoztál, olyat kellett meghoznod, melyre ugyan készülsz egy ideje, ami talán az utolsó kötelék elengedése, mely még a régi világhoz kötött. Egyrészt örülsz. Mert megérintett a szabadság, a függetlenség érzése. Úgy érzed súlyok szakadnak le rólad. Másrészt van benned egy ici-pici félelem morzsa. Mi van, ha nem jól látom? Mi van, ha nem jól érzem? Mi van, ha délibábot követek? De ezek csak a kicsi én félelmei.
Egy egyszerű eldöntendő kérdés volt csupán, melyre a válasz is egyszerűen így hangzott: igen vagy nem.
Mélyen belül érezted a helyes választ, s ahogy megszületett benned az érzés, majd ezt követően kimondtad, onnantól nem volt visszaút, nincs már átugrálás másik sávba. Innentől kezdve csak a következő lépést fogod látni mindig. Szűz terepen vagy, és csak egy valaki van melletted. Csak egy valaki fogja kezed. Így haladtok tovább, kéz a kézben, te és TE.
Mert ezt az utat mindenki így járja. Látszólag magányosan. De ehhez előbb el kell engedned azt a bizonyos utolsó kötelet. Ott lógsz a szakadék fölött. Még átcikáznak rajtad gondolatok. De tudod, hogy ilyenkor csak az érzéseket szabad figyelni. Mit súg a lelked szíved mélyéről? Mássz vissza a kötélen a régi életedbe? A régi életedhez? Menetelj tovább? Vagy engedd el bátran a kötelet, még ha mély szakadékot is látsz magad alatt?
Tudod, hogy ott a híd. Tudod, hogy biztos talajra érkezel. De szemed megcsal, s a félelem érzése kerülget.
Csukd be a szemed, menj a szívedbe, és amit ott érzel, aszerint cselekedj!
Ha meghoztad már a döntést, akkor engedd el a kötelet!
Alattad a híd, a hit hídja vár.
Jó utat vándor, jó szelet Kapitány!
Comments