Szabadság és Szeretet

Bonyolult álomból ébredtem egy októberi napon, ami igen nagy hatással volt rám. Az amint fent, úgy lent analógiára épült. Engedték látnom, bár a látás nem megfelelő kifejezés, inkább átláthattam, hogy mi miért történik a világban. Bonyolultnak tűnt, mégis egyszerű volt, mint az egyszer egy. Ugyanaz az energia, s annak megjelenési formái járták át és formálták meg az egész világot.

Vagy a szabadság és szeretet, vagy az erőszak és félelem. Ezek az egymással ellentétes erők azok, amiket az emberek magukba fogadnak, majd sajátjukként elismerik. Megjelenik az egyén életében, majd rajtuk keresztül a családban, munkában, az országok vezetésében, s világszerte. Az egész „teremtés” lényege azonban az, hogy az egyén, a lélek, mit fogad be magába és mit enged magán keresztül megnyilvánulni. Mindig a lélek, az individuum választ, ő az alapja az egész folyamatnak, ami létrehozza a valóságot. A létrehozott valóság pedig tükröt mutat a léleknek, aki alkotta.

Az a lélek, aki a szívét és rajta keresztül az istenit követi, a szeretetet és szabadságot képviseli. Minél nagyobb mértékben adja át magát ennek, annál nagyobb mértékben tud rajta keresztül hatni. Akik elvágják magukat tőle, és a szívük helyett az egójukat követik (szándékosan nem elmét írtam), azokon keresztül e kettő nem tud hatni, s ennek hiányát szolgálják, a félelmet és erőszakot.

A félelem és erőszak a szeretet és szabadság ellentétei, ugyanakkor sokkal inkább a pozitív erő hiánya, nem negatív erő. Ezeket nem kell legyőzni, megbüntetni, kigyomlálni, stb, mert olyan ez, mint mikor nem kap vizet a növényke és elhervad, s ha vizet kap kivirul. Tehát csak szeretetre és szabadságra van szüksége a félelem és erőszak fogságában sanyargó léleknek, hogy maga is képes legyen ezt befogadni, s tovább adni. Amint megnyílik a szíve, és egója helyett teret enged lelkiismeretének, s rajta keresztül az isteninek, abban a pillanatban megkap mindent, amire szüksége van a gyógyuláshoz, boldogsághoz, problémái megoldásához. Mert minden szép és jó, amitől elvágta magát, onnantól rendelkezésére áll.

Az emberek születésüktől kezdve folyamatosan egyre inkább bezárják magukat, mert egyre több szeretettelen és erőszakos tapasztalatot szereznek. Ez pusztán önvédelem. Már az anyák és apák, akik gyermeküket nevelik, jószándékkal ugyan, de folyamatosan kárt tesznek gyerekeikben minden szeretettelen szavukkal és kényszerítő megnyilvánulásukkal. Majd ugyanez történik az iskolákban, a munkahelyen, s mindenhol, ahol szeretettelen élményekben lesz részünk. A gyermek tökéletesnek születik, mégis kényszert érzünk, hogy tökéletesebbé formáljuk. A szülők nem szándékosan ártanak, és nem is tudnak róla, hogy milyen hatalmas kárt tesznek abban, akit a legjobban szeretnek. A saját szívük képességei szerint a legjobbat cselekszik. Amennyire képesek a szívüket követni egójukkal szemben, annyira lesznek képesek nem ártani a rájuk bízott léleknek. Az emberiség még nem tudja igazából, mit jelent nem ártani. Képessé kellene válnunk a teljes erőszak mentességre ahhoz, hogy ne tegyük tönkre egymást, s megtapasztaljuk a boldogságot.

Mert mit tesz a szülő, aki azt mondja gyermekének, cselekedj ekképp, mert ha nem, akkor büntetést kapsz? Vagy bezárja gyermekét, s azt mondja, akkor jöhet ki, ha úgy tesz, ahogy elvárják tőle. Vagy csak érezteti vele, hogy valamit meg kell tennie, mert ha nem, akkor nem elég jó, nem méltó a szeretetére, elismerésére. A szülő ilyenkor tudatlansága és tehetetlensége folytán kényszerít, zsarol, erőszakot tesz. Megvonja a szeretetet és korlátozza a szabadságot engedelmességért cserébe. A gyermeket megfélemlíti és kényszeríti, hogy elérje a kívánt viselkedést.

Ugyanakkor elnyeri-e valójában? Hiszen a cél az lenne, hogy a gyermek magától cselekedjen úgy, ahogy a szülő kívánta. De nem tette és ezután sem fogja, mert nincs meg a gyermekben az őszinte igény, hogy úgy viselje magát. Az egész hazugság, s ha a kényszerítő erő megszűnik, a gyermek is azonnal átalakul. Cserébe viszont minden ilyen alkalommal megsebzi a szeretet és a szabadság elvesztése, hatalmas gátakat alakít ki benne, aminek eredményeképp ő is elzárja szeretetét, s maga is kényszerítővé, erőszaktevővé alakul, követve a valós példát, amire nevelik. Mert a példa az igazi tanár. S ő is tovább fogja adni a kapott sebeket, míg azokból ki nem gyógyul.

S miképp fent, úgy lent, s ahogy a kicsiben, úgy a nagyban. Ugyanaz az energia ugyanúgy megnyilvánul, csak más formát ölt. Mert mit tesznek a kormányok, akik azt mondják, így viselkedj, mert ha nem, akkor büntetést kapsz? Vagy bezárják az embereket börtönökbe, vagy otthonaikba, s azt mondják, akkor jöhetnek ki, ha megteszik, amit mondtak. Vagy csak éreztetik az emberekkel, hogy ha nem cselekednek elvárásaik szerint, akkor ők rossz emberek, ártalmasak, sőt bűnözők. A kormányok azonban ilyenkor nem tudatlanságból és tehetetlenségből kényszerítenek, zsarolnak és folyamodnak erőszakhoz. Ismerik az emberi psziché működését, s tudatosan, tervezetten korlátozzák a szabadságot, járatják le azokat, akik ellenállnak a megfélemlítésnek, hogy elérjék a teljes engedelmességet, a kívánt viselkedést.

A világunkban ez most különösen jól látszik. Összecsapni látszik ez a két erő, a szeretet-szabadság és a félelem-erőszak. Valójában azonban nem csapnak össze, mert igazi erőt csak az isteni képvisel, a másik csupán ennek hiánya. Ahogy spirálisan az istenihez közelebb kerülünk, ami korábban homályos volt, egyre inkább kitisztul. Több a világosság és jobban látszódnak az árnyékok. Így egyre több ember számára válnak világossá környezetük ellentmondásai, majd saját önellentmondásaik is. Már sokan meglátták és egyre inkább átlátják, milyen kétes módszerekkel, kényszerítve kormányozzák őket vezetőik. S ekképp egyre többen látják meg azt is, hogy ők maguk milyen sokszor cselekednek hasonlóan saját életükben, saját kapcsolataikban. Legfőképp gyermekeikkel szemben.

A leggyakoribb példa, amivel szembesülök, mikor a szülők azt mondják, hogy ha háromszor, négyszer szólok neki és a gyermek nem tette meg, amit kértem, akkor odacsapok neki egyet. Mindig van egy parancs, és ha elmarad az engedelmesség, akkor jön a büntetés kilátásba helyezése vagy az előjogok elvesztése. Ha nem eszed meg ezt, nem kapsz édességet. Ha nem maradsz csendben, nem megyünk a játszótérre. Ez ugyanaz az energia, mikor a kormány azt mondja, ha nem oltatod be magad, akkor elveszem az alapvető emberi jogaidat.

Ennél az energiánál nincs két egyenlő fél, nincs kapcsolat a felek között, s a kommunikáció egyirányú. Szimpla parancs uralmi rendszer, ahol a parancsmegtagadás után zsarolás, büntetés, majd kényszerítés jön. Ez is erőszak. S mivel operál? Először mindig félelemmel, s ha az nem működik, akkor jön az erőszak. S amint fen, úgy lent, ahogy a kicsiben, úgy a nagyban. Mi emberek megengedjük ezt magunknak nap, nap után, s csodálkozunk, hogy szembejön velünk ugyanaz az „igazságtalanság”. Ez az erőszak elkísér minket családon belüli erőszak formájában, munkahelyi visszaélések formájában, ez dolgozik a politikában és világszerte mindenben. Zsaroljuk a gyermekeket, a családtagokat, a beosztottakat, erőszakot teszünk magunkon, az állatainkon, a termőföldön, és még sorolhatnám. A történelem nem véletlenül ismétli önmagát.

Itt közbevetnék pár definíciót a könnyebb megértés kedvéért:

Szabadság: korlátok nélküli ideális állapot, melyben a személy élete minden területén tetszés szerinti lehetőséggel képes bármivé válni, bármit megtenni, bármivel rendelkezni mások ugyanilyen állapotának és a közös környezet megsértése, lerombolása nélkül.

Erőszak: olyan cselekmény, amely más élőlénynek fájdalmat, sérülést, szenvedést okoz, illetve más embert valamire fizikai erővel vagy hatalmi nyomással kényszerít.

Kényszerítés: aki mást erőszakkal, vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön.

Az embereknek képessé kell válniuk őszintén, önbecsapás nélkül szembenézni magukkal és valóságukkal, melyet teremtettek. A világgal, amit működtetnek, s annak hazugságaival. A fent említett példákon kívül még a becsületesség, s a gátlástalanság energiájára szeretném felhívni az emberek figyelmét, mert ez is olyasmi, amivel nemigen nézünk szembe. A becsületesség a lelkiismeretesség alteregója, a gátlástalanság az egoizmusé. Vagy az egyik, vagy a másik utat követjük. A lélek, mely össze van kötve az istenivel, annak útja a szeretet és szabadság. Az egó, aki elválasztotta magát az istenitől, szorong és erőszakot alkalmaz. Ez segíthet megértenünk, miért van egyre nagyobb szükség a totális kontrollra. A káoszt próbálják megelőzni vele. De ez csupán annak bizonyítéka, hogy lélek nélküli, szó szerint lelkiismeretlen, erőszak és félelem alapú társadalmat építünk, ami a megfigyelésen és büntetésen alapul. Ez az ego útja, ami figyelmen kívül hagyja a szívet. Azonban ez sosem volt és sosem lesz működőképes, mert ellentmond a lélek szeretetteli és szabad mivoltának. A lélek ismeri a rendet a káoszban, a szabályokat a teljes szabadságban és élvezi az őszinte szeretetet és tiszteletet, amit az egó csupán kierőszakolni próbál, mindhiába. A lélek szabad, nem kell olyat hazudnia, hogy be kell zárjalak, hogy kiengedhesselek. A léleknek sajátja a hit és bizalom, nem szükséges megfigyelnie, és büntetnie, mert önszabályozó. A legerősebb erő szabályozza, a lelkiismeret, a híd, ami összeköti az istenivel.

Az emberek tudtával, vagy anélkül, de mindig minden az emberek által zajlik. Az egyén, a lélek mond igent és nemet mindenre, hogy mihez adja az erejét és mihez nem. Nem tudunk egy fenékkel két lovat megülni, s nem tudunk a szeretet és szabadság, s azzal együtt az erőszak és félelem közvetítői is lenni. Váltakozva lehetséges átengednünk magunkon ezeket az erőket, egyik élethelyzetben az egyik, másikban a másik utat választva.

Ugyanakkor észrevesszük-e egyáltalán, mikor teret engedünk életünkben ugyanannak a romboló erőnek, melynek hullámai összecsapni látszanak a fejünk felett? Mikor a gigászi cégek zsarolják a kormányokat, a kormányok a népet, a munkáltatók az alkalmazottakat, a tanárok a diákokat, a szülők a gyermekeiket, akkor nincs különbség. Mint megannyi csepp a tengerben. Ugyanaz az energia, aminek erőszakos hullámai újra és újra megtépázzák a történelmünket jelen van kicsiben is, minden cseppecskében. De mi, a cseppecskék döntjük el, hogy merre úszunk. Képesek vagyunk a szeretet és szabadság útját választani, de el is zárhatjuk magunkat tőle. Életünket és valóságunkat az alakítja, hogy melyik mellett tesszük le tudatosan a voksunkat. Mit próbálunk akaratlagosan megvalósítani? A félelem és erőszak útján az egónkat kívánjuk fényezni, vagy a szeretet és szabadság útján lelkiismeretünkkel békében, a többi emberrel együtt, egymásért kívánunk élni?