Azokhoz az emberekhez szeretnék szólni, akik olyan országokban élnek, ahol még léteznek a szabadság, az igazság és a békesség utolsó morzsái. Vajon tudják-e, hogy milyen fenyegetés leselkedik rájuk? Időben észlelik-e, hogy hadban állnak, s valóságukat teljesen átformálhatja az a romboló erő, amit gyanútlanul magukhoz engednek? Lelkiismeretük és jóhiszeműségük vezeti még Önöket, vagy már átadták az irányítást valamilyen erőszakos, megosztó, vagy elnyomó programnak? Képesek-e még tisztán látni önmagukat és egymást?
Felcsengenek-e időnként Önökben a következő gondolatok?
Én vagyok a jó, nem te!
Én gondolom jól, nem te!
Ha igen, akkor észreveszik-e egyáltalán? Felismerik-e milyen gondolatokat, milyen programokat engednek magukba, s engedik megnyilvánulni magukon keresztül? Érzékelik-e, ha nem a saját szívük szerint cselekednek, hanem egy kívülről kapott minta szerint? Olyan minta szerint, amit önökbe oltottak. Nem csak fizikálisan, gondolatilag és érzelmileg is. Mert ez egyaránt működik az anyag szintjén a mérgező gyógyszerekkel, mentálisan az uszító, megosztó programokkal, s érzelmileg a szeparációval és tehetetlenség érzésének generálásával. Célirányos, erőszakos, kényszerítő programok ezek, szinte kimeríthetetlen anyagi forrásokkal támogatva, amivel életünk minden napján találkozunk. Már fel sem tűnik. Megszoktuk. Az életünk részévé vált. Képesek lehetünk-e érzékelni, ha belelépünk valamelyik csapdába, s ha már beleléptünk hogyan adjuk tovább a negatív érzelmeinket és programozott tévhiteinket környezetünknek?
Számomra a legnagyobb tanulság a jelenleg zajló eseményekben, ahogy azok az emberek beszélnek és viselkednek, akikről soha nem feltételeztem, hogy ezek az erők bennük vannak. S most nem azt fogom írni, hogy megrökönyödésemre mégis. Nem! Igazán okos, jószívű, teljes egészében jó emberekről beszélek. Eredendően nem hitetlenek, nem megkülönböztetők és semmiképp sem erőszakosak. Nem úgy ismerem őket, mint akik zsarolók, vagy más módon bántalmazók lennének. Mégis, egy ponton beengedték valamelyik negatív programot, majd a többit, s átengedve magukon már meg is nyilvánul rajtuk keresztül. Lépésről lépésre, egyiket a másik után fogadták el, s most már a sajátjuk. Miképpen?
Nézzük a zsarolás példáját. Az orvos, aki nem állt ellen a zsarolásnak vele szemben, most zsarolja a beteget, hogy nem ad neki beutalót, csak ha beoltatja magát. A tanár, aki nem állt ellen a zsarolásnak zsarolja a diákjait, hogy ha nem sorakoznak csendben, akkor nem viszi őket a játszótérre. A szülő, aki nem állt ellen a zsarolásnak zsarolja gyermekét, hogy amíg nem írja meg a leckét, addig nem játszhat. A családtag, aki csak akkor megy el a rokonához az ünnepekre, ha az beoltatja magát szintúgy zsarolással él, és még sorolhatnám. Akinek van bátorsága meglátni az összefüggést, az rájön, hogy csak azoknál működik a zsarolás, akik maguk is élnek vele. Minél kevésbé zsaroló valaki, annál jobban zavarja, ha találkozik vele, s annál inkább ellenáll neki.
Ugyanígy van ez az erőszakkal. Azt hisszük, hogy szelíd és jó emberek vagyunk, de ráerőszakolunk egy ételt a gyermekünkre, bezárjuk a szobájába, vagy megütjük a kutyánkat. S lám, ott van az erőszak, a testi fenyítés és a bezárás a mi életünkben is.
Ugyanígy nem szeretjük, ha a hatalmon lévők felettünk döntenek, vagy ha valaki jobbnak hiszi magát nálunk, mégis tele van a fejünk olyan gondolatokkal, hogy mennyivel vagyunk jobbak, mint a szomszéd, vagy az a másik ember, akit épp hibáztatunk. S lám, ott van a nemesség és a hibáztatás a mi életünkben is.
Ezért nagy tanulság számomra a magam és az embertársaim viselkedése, ahogy reagálunk az egyre erőszakosabb programozásra, mert általa egyre világosabbá válik, mennyire becsapjuk magunkat.
Nekem két tanítás volt a leginkább segítségemre a legnehezebb napokon. Az egyik, hogy mindig legyek őszinte magammal, bármilyen fájdalmas is, mert mindennemű önbecsapás csak még több lelkiismeretfurdaláshoz vezet. A másik pedig, hogy a harag mindig ostobaság. Csakis a nem tudásból, a meg nem értésből fakad. Ez a kettő az én mankóm, amikor próbálom átverekedni magam a pszichológiai hadviseléssel átitatott hétköznapokon, s megőrizni ép eszemet és tiszta lelkiismeretemet.
Most azért írok, mert sok barátom van, akik miatt nagyon aggódom. Legfőképp a gyermekeinkért. Oly mélyre merültünk az érzelmi és gondolati programozás szövevényébe, hogy nem érzékeljük, ahogy lassan elsüllyedünk a totaliariátus sötét bugyraiban. Nem látjuk, hogy megfigyelésre csak az elnyomáshoz van szükség, szolgálathoz sohasem? Miért nem látjuk, mi a célja a fejlett megfigyelő rendszereknek, ahol az állampolgárokat pontozzák? Miért igyekeznek titokban mindenhol bevezetni az olyan szabályokat, melyek lehetetlenné teszik a magánéletet, míg lehetővé teszik a kényszeroltást, kényszergyógykezelést, kényszerített szeparációt. Még a nevükben is benne van, hogy kényszer! Miért gondoljuk, hogy a mi érdekünkben cselekszik ezeket? A szeparációt pedig külön kiemelném, mert annak megvalósulása lehetővé teszi, hogy irányíthatóvá váljék a legnagyobb tömeg is. Minden megosztó program célja ez. Azokon a helyeken, ahol az ilyen „változtatásokat” már eszközölték, ott az emberek túszként élnek a saját hazájukban.
Irányítanak minket és mi tesszük lehetővé. Miért olyan nehéz ezzel szembesülni? Mert ha irányítanak, akkor talán nem tartozol felelősséggel? Valójában a felelősség vitathatatlan! Volt e lelkiismeretfurdalása a katonáknak, akik parancsra öltek? Orvosoknak, akik parancsra végeztek kényszerabortuszt? Szülőknek, akik kényszerítés hatására hagyták magukra csecsemőiket? Megpróbálhatjuk ráfogni, hogy minden borzalom, ami a világban történik kényszerítés hatására történik. De mit mond a lelkiismeretünk, ha ezt próbáljuk elhitetni magunkkal? Tényleg nem vagyunk felelősek?
Képesek vagyunk-e felismerni a kényszerítő programokat? Képesek vagyunk-e elutasítani a megfelelési kényszert? Képesek vagyunk-e felvállalni saját felelősségünket? Hogy reagálunk a zaklatásra, fenyegetésre, zsarolásra? Mit teszünk, ha félünk a büntetéstől, félünk az életünkért, félünk a szeretteinkért? Meddig engedünk a lelkiismeretlenségnek, s meddig alkuszunk? Ne feledjük, a döntéseinket magunk hozzunk meg, és a következményekkel is magunk szembesülünk! A külvilág hamissága nem indok és nem mentség semmire.
Mindenkiben ott a lelkiismeret, és egy ponton mindenkiben megcsendül a belső vészjelző hang, hogy immár a totalitárius diktatúra küszöbén állunk. Lehet, hogy el kell sodródnunk újra a sötét szakadék legszéléig, hogy beletekintsünk a rémisztő mélységbe és visszaemlékezve annak borzalmaira képesek legyünk dönteni, hogy hagyjuk magunkat belelökni, vagy ellenállunk.
Hogy miképp lehetséges a legmélyebb sötétségben is megteremteni a fényes jelent? Wass Albert szavait idézném:
„Történelem viharai csapkodták, verték ezt a földet, megtanítottak élni, halni, mégis magyarnak megmaradni. Élünk ma is, ahogy lehet, s Isten-hitünk szent erejével magyar szívünk szeretetével őrizzük ezt a gyökeret.”
A kapcsot, ami a lelkiismereten keresztül összeköt minket Istennel, elpusztíthatatlan. Az emberek maguk fordulnak el tőle. Bármikor elérhető, nincs semmi feltétele, nem kell hozzá semennyit tapasztalni, fejlődni, csiszolódni, hogy képessé váljunk rá, hogy elérjük Őt. Adott! Örök! Elpusztíthatatlan! Semmi sem vághatja el Isteni részünkkel való kapcsolatunkat! Csak élettapasztalataink miatt bezárjuk szerető szívünket és önvédelemből adjuk át az irányítást egónknak vagy másoknak. Az, hogy átadjuk az irányítást nem szünteti meg ezt a kapcsolatot. Továbbra is jelen van, s bárhol, bármikor, bárki számára elérhető. Csak úgy döntünk, hogy Őrá figyelünk és már jön is a segítség. Minél inkább felé fordulunk, ahogy egyre jobban befelé fordulunk, s szívünkre hallgatunk a zavaros külvilág és a kényszeresen irányítani próbáló egónk helyett, azonmód megkapjuk az információt, amire szükségünk van. Az emberek elfeledték, hogy csak a lélek, a Szentlélek méltó vezetni, ami Isten akarata, amihez szívükön, lelkiismeretükön keresztül képesek kapcsolódni. Rajta keresztül elérhetőek az olyan tiszta minőségek, mint a SZERETET, SZABADSÁG, JÓSÁG, IGAZSÁG, BÉKESSÉG. Mindaz, amire az embernek szüksége van, hogy teljes és boldog életet élhessen. Hát nem ez a közös cél? Együtt, egymásért, örömben élni? EGYÜTT-EGYMÁSÉRT-EGYSÉGBEN! Egységben egymással, s Istennel!
Comments